Tisztességes búcsú

 Lassan, hangtalanul fordultam el. Az ajkamat vérig haraptam, csak hogy ne törjön ki belőlem a kiáltás: „ne menj”. Nem akartam, hogy meghalld, mennyire fáj. A szememből csendben folytak a könnyek, miközben a mellkasomban egy néma sikoly visszhangzott: „már megint megtörtént…”

Évekig őriztem az emlékeidet. Azt hittem, ha életben tartom a lángot, egyszer talán visszatalálsz hozzám. Leveleket írtam neked a fejemben, ezerszer újraéltem minden pillanatot – a tekintetedet, a hangodat, mindent, ami valaha jelentett valamit nekem.

Azok a szemek… amelyekben annyi életet láttam, mégis ott rejtőzött bennük valami távoli, valami elérhetetlen. Valami, ami talán sosem volt igazán az enyém. Mégis hittem benne. Hittem benned. Hittem bennünk.

Olyan könnyen elfordultál… mintha semmit sem jelentett volna mindaz, amit együtt átéltünk. Én pedig ott maradtam, minden érzésemmel, mindazzal a szeretettel, amit neked adtam. Szerettelek… talán jobban, mint saját magamat. És közben észre sem vettem, hogy lassan elveszítem önmagam.

Mégis hálás vagyok azokért a pillanatokért. A közelségért, az érintésekért, azokért a percekért, amikor azt hittem, hogy valahová tartozom. Azt hittem, veled nem leszek egyedül… mégis végül magányosabb lettem, mint valaha.

Talán ez volt az oka mindennek. Hogy megtanuljam: néha a legmélyebb érzések sem maradnak örökre. Néha a történetek nem úgy érnek véget, ahogyan reméltük.

Ma már elengedem ezt a történetet. Valaki egyszer belépett az életembe, és talán már nem is emlékszem a szeme színére. Már nem számít.

Csak remélem, hogy egyszer, valahol, kapok egy csendes búcsút. Egy pillanatot, amikor egymás szemébe nézve annyit mondhatunk:

„Köszönöm, hogy találkoztunk.”

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Csak létezem

  Elegem van abból, hogy ilyen értéktelennek érzem magam.  Néha nem tudok mit kezdeni a saját életemmel, egyszerűen csak létezem.  Úgy érzem, minden összeomlik az életemben, és csak itt vagyok, és nézem, ahogy tönkremegy.  Már belefáradtam abba, hogy azt mondjam magamnak, hogy minden rendben lesz, lassan mindenben elvesztem a reményt.  Olyan vagyok, mint egy elszáradt virág, aki soha nem tudja, hogyan emelje fel magát.  Csak addig próbálok élni, amíg nem találok okot a folytatásra. Nehéz úgy tenni, mintha erős ember lennék, ha a szívem mélyén tudom, hogy lassan én is feladom magam.  Az élet nyomása megpróbál lenyomni, és úgy érzem, nem tehetek ellene.  Úgy érzem, napról napra értéktelenebb vagyok, és ettől olyan kicsinek érzem magam.  Néha azt kívánom, bárcsak értékesebb lennék mint ember.  Bárcsak elég jó és erős lennék.  És néha azt kívánom, bárcsak más ember lennék – valaki, aki méltóbb és boldogabb.
További információk

Ma leülök az érzéseimmel

  Az ég tiszta és kék. Hálás vagyok ma. Azonban egy részem, ami vágyakozik, belopakodik. Ez nem szomorúság és magány. És ez nagyot sóhajt. Nem tudnám megnevezni, mi volt az, de szeretném elismerni. Érezni akarom egy pillanatra. És talán addig ülök vele, amíg meg nem adja okát, hogy ma meglátogassam. Annyi érzelem van, hogy elhanyagoltam és eltemettem tavaly anélkül, hogy tudtam volna, mi az, és mi váltotta ki. Ezúttal minden bennem lévő érzést szeretnék feldolgozni. Nincs többé menekülés előle. Nincs több temetés és reménykedés, hogy hamarosan elmúlik. És lehet, hogy a nap végén nem fogom tudni, honnan jött, de akkor is büszke leszek arra, hogy időt szakítottam arra, hogy megpróbáljam felfedezni önmagam egy részét. Ahogy ígértem, ezúttal is szelíd leszek magamhoz.
További információk

Belefáradtam mindenbe

  Állandóan úgy érzem, hogy elegem van mindenből. Gyakran vágyom arra, bárcsak megállíthatnám érzéseimet. Tudom, hogy hosszú ideje fáj, de mindig igyekszem elrejteni ezt mások elől. Éjszaka gyakran sírok egyedül, amikor úgy érzem, hogy minden szétesik körülöttem. Az erőmet arra fordítom, hogy erős maradjak, és gyakran mondom magamnak, hogy ne adjam fel, de néha olyan nehéz. Vannak időszakok, amikor úgy érzem, hogy nehéz továbbmenni. Lassan elveszítem azokat a motivációkat, amiért tovább kellene küzdenem, mert úgy tűnik, a szenvedésem soha nem ér véget. Bármerre megyek, mindig kísér. Még ha becsukom a szemem, akkor is nyugtalan vagyok. Fáradt vagyok - testileg, lelkileg és mentálisan is. A lelkem mélyen kimerült. Néha megpróbálom magam vigasztalni, hogy enyhítsem a fájdalmat. Mondom magamnak, hogy talán egyszer minden rendben lesz, de egy részem reménytelennek érzi magát. Van egy részem, amely azt mondja, soha nem lesz jobb. Lehet, hogy egyszerűen nem tudom, hogyan szabadulhatnék me...
További információk